CS neve felkerült a „feleslegesek” listájára a televízióban. Szépsége a dolognak, hogy két éve beadta a nyugdíjazási kérelmét. Pártunk és kormányunk a decemberi törvényben kimondta: aki 2009. december 31.-ig megszerezte a korkedvezményes nyugdíjjogosultságot, az élhet vele még az idén. Kedvesem úgy számolt, hogy ha kirúgják, jár neki 21 havi végkielégítés, ami járulékokkal, meg mindennel együtt többet tesz ki, mint az az összeg, amit a korengedményes nyugdíj miatt kellene kifizetnie a tv-nek. Az sem elhanyagolható, hogy így esetleg egy olyan ember munkahelye megmaradhat(ott volna), aki még évtizedekig dolgozhat, gyereket nevelhet, lakást törleszthet. Ja, és adót, járulékot fizethet ahelyett, hogy segélyért kelljen könyörögnie az önkormányzatnál. 

Vissza a mi bajunkhoz: hétvégén kaptam meg OV levelét, melyben – többek között – a védett kor visszaállítását is felveti. Ami persze majd jövőre(?) már létező dolog lehet. Addig viszont százával küldik el a nyugdíj közeli embereket.

Szóval, jelenleg úgy tűnik, két szék között a pad alatt vagyunk. SZUPER! Köszi, OV!

T megszállott munkamániás. Ma közölték vele, hogy „utolsó esélyként” áthelyezik egy másik étterembe. Ott az az elvárás vele szemben, hogy kutyákként bánjon a beosztottjaival, üvöltse le a fejüket naponta. Na, itt pattan el a húr: kiváncsi vagyok, holnap lesz-e még munkahelye, miután beszélt a főnökével.

Egyszerűen nem értem ezt a világot: hova lett az emberi szó, hova lett a másik méltóságának minimális tisztelete? Ismerőeink sorban mesélik a rémtörténeteket: a főnök egy vadbarom; üvöltés, megszégyenítés a napi kommunikáció.

Holnap megyek pszihiáterhez. Nem tudom. Szükségem van segítségre, de valahogy nem bízom a dologban. A fiamat úgysem tudja meg nem történtté tenni.

Nem.

December közepén megfogadtam, hogy nem hívom: jelentkezik, ha van benne egy kis tisztesség. Szenteste reggelén felhívott.

-Boldog karácsonyt.

-Neked is.

-Szia. 

Álltam elképedve. Ennyire pimasz hogy lehet? Aztán délután T. kezembe nyomott egy borítékot. Karácsonyi üdvözlőlap, kézzel csak ennyit írt rá: Jó szórakozást Nektek! és két színházjegy. Hát nem vettem a fáradtságot, hogy megköszönjem. De arra azért kíváncsi vagyok, februárban ott ül-e a szomszéd zsöllyén.

Szilveszter napján egy pillanatra sem hagytam magára a telefonomat, de nem hívott, nem küldött még egy sms-t sem. Igaz, a másik nagy sem. 

A kicsik félénken érdeklődtek, a család többi tagja is érzi, hogy ezt a témát nem nagyon kell erőltetni. 

Vadabbnál vadabb ötleteket gyártok, hogyan másszak ki ebből a csávából. Az igazán nagy gondot Cs. jelenti. Nem viseli el - és ez teljesen jogos -, hogy ekkora teher nyom bennünket. Nem az a gond, hogy ezt-azt nem engedhetünk meg magunknak. De miért egy szélhámos miatt lóg a fejünk felett Damoklész kardja? Reszketek minden hónap tizenötödike környékén. Nyáron még legalább néhányszor odaadta a részletet, de aztán leállította az autót és a fizetést is. Az  ősz folyamán néha éreztem, hogy bántja a dolog, szeretne változtatni ezen az áldatlan állapoton. De már ez is elmúlt. Fütyül rám.