Nem.

December közepén megfogadtam, hogy nem hívom: jelentkezik, ha van benne egy kis tisztesség. Szenteste reggelén felhívott.

-Boldog karácsonyt.

-Neked is.

-Szia. 

Álltam elképedve. Ennyire pimasz hogy lehet? Aztán délután T. kezembe nyomott egy borítékot. Karácsonyi üdvözlőlap, kézzel csak ennyit írt rá: Jó szórakozást Nektek! és két színházjegy. Hát nem vettem a fáradtságot, hogy megköszönjem. De arra azért kíváncsi vagyok, februárban ott ül-e a szomszéd zsöllyén.

Szilveszter napján egy pillanatra sem hagytam magára a telefonomat, de nem hívott, nem küldött még egy sms-t sem. Igaz, a másik nagy sem. 

A kicsik félénken érdeklődtek, a család többi tagja is érzi, hogy ezt a témát nem nagyon kell erőltetni. 

Vadabbnál vadabb ötleteket gyártok, hogyan másszak ki ebből a csávából. Az igazán nagy gondot Cs. jelenti. Nem viseli el - és ez teljesen jogos -, hogy ekkora teher nyom bennünket. Nem az a gond, hogy ezt-azt nem engedhetünk meg magunknak. De miért egy szélhámos miatt lóg a fejünk felett Damoklész kardja? Reszketek minden hónap tizenötödike környékén. Nyáron még legalább néhányszor odaadta a részletet, de aztán leállította az autót és a fizetést is. Az  ősz folyamán néha éreztem, hogy bántja a dolog, szeretne változtatni ezen az áldatlan állapoton. De már ez is elmúlt. Fütyül rám.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.